Még egyszer ugyanarról – különböző kontextusban

2010. március 16.

Igen, úgy néz ki, márciusban megragadtam ennél a témakörnél. Nem az én hibám, a csapból is a feminizmus folyik ilyentájt. (Meg egyébként is. Az év minden szakában, elég a szerintem legfelháborítóbb szlogenre gondolni, az Orsay Thank God, I’m a Woman jelszavára.)

Ezúttal ismét a Dilema Veche hozza szóba, Cui îi mai e frică de feminism? című tematikus lapszámában. Olvasás közben ugyanaz a tapasztalat, folyamatosan lelkesen olvasom a szövegeket. Most leginkább annak örülök, hogy a megrendelt szövegek mellett 1930-as szövegválogatások vannak, eléggé tudatosan kultiválják a szerzők a román feminizmus harmadik hulláma-identitást (első lévén a XX. század eleji, második a kommunizmus korabeli, látszatszerű és harmadik a “változások” utáni). Sőt Oana Băluţă cikke egyenesen erre a hullámkérdés hányadikságára ad választ. A kérdés természetesen nehéz. El lehet olvasni hozzá Nina Yargekov cikkét is a márciusi Korunkból. És ajánlom Nathalie Heinich-t is, akinek két művészetszociológiai kötete is van a fikcionálisan megjelenített női identitástörténetekről és emancipációról. (Les Ambivalences de l’’émancipation féminine (Albin Michel, coll. Idées, 2003, États de femme. L’identité féminine dans la fiction occidentale (Gallimard, coll. Les Essais, 1996.)

A Badinter-kötet után, amiben a szerző(nő) attitűdjének köszönhetően sok militáns aspektus van, ez a Dilema-szám sokkal nüanszosabb, mint a Heinich-kötetek is. Inkább élettörténeteket, olvasásmódokat, elkezdett és be nem fejezett, vagy az elvárásoktól eltérő sikerrel befejezett projekteket lehet látni. Már Simona Sora felvezető szövege – Povestiri din vremea feminismului/Történetek a feminizmus idejéből – úgy fogalmazza meg a címet, mintha a feminizmus története nem mai történet, aktualitásában lezárult, kívülről nézhető. És a szerzők is olyan mondatokat írnak le, mint – parafrazálom magyarul – Ebben a pillanatban ismered fel, hogy mit tehet érted a feminizmus és nem azt, hogy mit tehetsz te a fenimizmusért.

A kedvenc szövegem természetesen Adina Popescué, În ţara femeii-plantă, mely olyan okos, mintha férfiantropológus írta volna, ha tetszik érteni. Alig tegnap múlt egy hete, hogy ezt a nyüzsgést, ezt a mondvacsinált ünneplést látni lehetett az utcákon, s a növény-nők látványa is folyamatos tapasztalat. Innen aztán tényleg fényévekre van az érthető és a kifejezhető közötti különbség. Amire leginkább a párizsi Román Kultúrközpont igazgatónője, Magda Cârneci hívja fel a figyelmet. Persze, ennél jóval harciasabb tónusokat is megütnek az irások, azonban inkább csak a feminizmus irodalmának klasszikusaihoz kapcsolódó szövegekre hivatkozva (ld. Olivotto Judith Butler és Luce Irigaray-olvasatait).

Valami elrendeződik. Türelmesebb lesz. Kevésbé irritáló. Mert továbbra sem teljesen egyértelmű a kérdés és amint az lenni szokott, érinteni is egyre nehezebb. Mert megoldódott. Pedig dehogyis. Egyre inkább szimbolikus hátrányunk származik csak belőle. És nincs ennél rosszabb.

És ha már a csapról beszéltem:

“Sambata, 20 martie, ora 16, la Carturesti (Iulius Mall),
se lanseaza volumul Cele patru dimensiuni ale feminitatii…
coordonat de Mihaela Tatoiu
(volum in care sunt prezente si clujencele Ioana Bot, Ruxandra Cesereanu, Diana Cozma, Mihaela Gligor, Elena Ivanca, Alexandra Medrea, Michaela Mudure, Simona Noja, Dora Pavel, Irina Petras, Adriana Teodorescu).

Bettina Binder (de la Oriflame)
anunta muzici si sampanie dupa lansare.
Printre prezentatori: Irina Petras, Ruxandra Cesereanu, Ovidiu Pecican.”

Értik, az Oriflame támogatásával.

Illetve egy kis régikorunk-újraolvasó.

A francia feminizmus ikszedik hulláma

2010. március 1.

Nem először kapom fel a fejem arra, hogy valaki nagyon vehemensen tiltakozik a nemzetközi nőnap ellen. Én valahogy sosem éreztem át a nőnappal kapcsolatos problémákat, de türelmesen hajlok arra, hogy mégiscsak van valami a dologban. (Ráadásul ma írom ezt, márc. elsején.) A tegnap valaki olyantól hallottam, akit egyébként mindig figyelemmel követtem: Élisabeth Badintertől. Akinek  a Flammarionnál éppen megjelent a legújabb könyve Le conflit, la femme et la mère címmel. A könyv körüli történéseket a megjelenés óta figyelem. A kötetet viszont nem láttam. Ami felmenthet mégis a vád alól, hogy az érvelés ismeretének hiányában hozom szóba ezt a már rengeteg kérdőjelet felvető könyvet, a kérdés fifikás megfogalmazása. Az állásfoglalásnak ugyanis már több eleme is ismerős interjúkból, blogokról, televíziós beszélgetésekből.

De haladjunk csak rendre. Ki ez a nő? A kérdés amiatt furcsa, mert Élisabeth Badinterről többen hallottak, mint amennyien olvasták volna a könyveit. Sztárszerző. A felvilágosodás szakértője és feminista filozófus – olvasható róla a wikipédián. Robert Badinter jogász-politikus felesége. (Nem mintha ennek bármiféle jelentősége lenne.:) A magyar olvasók A szerető anya. Az anyai érzés története a 17-20. században c. kötetét ismerhetik, melyben történeti példákkal érvel az anyai érzés konstruált volta mellett. Amellett publikált még egy háromkötetes monográfiasorozatot a 18. század végi értelmiségi szenvedélyekről, a dicsőség akarásáról, az írói büszkeség, az értelmiségi hatalomakarás kialakulásáról. Nagyívű és sok-sok apró finomságot összemosó, de emlékezetes könyvhármast. Kereste a női értelmiségi ambíciók kialakulásának társadalmi környezeteit. Könyvet írt a férfiasság mibenlétéről (XY, de l’identité masculine). A feminizmus – bármilyen történeti környezethez kapcsolnánk is a szót – diskurzusverzióinak elemzésére is vállalkozott. Felismerhető arról is, hogy gyakorlatilag szerzőként való felbukkanása óta ugyanolyan egyenesre fésült frizurát hord, csak a barna haj őszült ezüstösre.

Miért vált hirtelen érdekessé? Valójában a Le Nouvel Observateurben készült interjú után kezdett el érdekelni a kötet. Mert február eleje óta folyamatosan érzékelhető, hogy Badinternek megint sikerült problematikus helyzetet generálnia. Aztán vasárnap két műsorban is viszontláttam: a Thé ou Café című reggeliben nem kimondottan a kötetről, hanem anyasághoz való személyes viszonyáról beszéltették. Ki is derült, hogy Robert kivételesen figyelmes apuka volt, s a házimunkán teljesen pöpecül osztozni tudtak. Badinter szerint az a férfi, aki nem segít feleségének a háztartás gondját viselni, nem is szeret igazán. Aztán a La Grande Librairie-ben láttam (ráadásul Jorgé Semprúnnal egyszerre). Ahol ismételten meggyőződtem arról, hogy az ízléspreferenciáink nagyon is azonos irányba mutatnak, Simone de Beauvoir, illetve az ún. felvilágosodás szerzői. És meg kell adjam, e kötetének a kérdésfelvetésével is egyetértek (hogy a kötettel is, elválik).

Miért jó a kérdésfelvetés? Mert az anyaság kérdése ebben a kötetben nem az emancipatorikus diskurzusok nagy rendezetlen területén keres magának egy kis kapaszkodót, hanem kortárs problematikákhoz kapcsolódik. A válsághoz és ahhoz, amit Badinter új naturalizmusnak nevez. A válsághoz olyanformán – és ez a kérdés engem nagyon izgatott az elmúlt periódusban -, hogy ez a gazdasági bizonytalanság azért helyezi előtérbe a családdal kapcsolatos projekteket, mert egy olyan munkaerőpiacon, ahol érvényesülni egyre nehezebb, a nők kényszerűen visszavonulnak, és valami máshoz kapnak. Csakhogy – mondja Badinter – az anyaság nem minden nőnek jelent természetszerűen és magától értetődő módon önmegvalósítást. (Arról nem is beszélve, mennyire szörnyű, ha egy gyerek depresszió kezelésére, a munkahelyen való érvényesülés kompenzációjaként születik.) Az új naturalizmushoz meg olyanformán, hogy az egészség és biztonság kultuszát termelő, rögeszmésen biotermékeket kereső társadalom egyre nagyobb elvárásokat támaszt az anyával szemben. Ezek az elvárások nem engedik meg a munkához való visszatérést, mert a szoptatásnak, a gyereknevelésnek is olyan diszkurzív környezete lesz, melyben elbukni a legkönnyebb. És erre kiváló példa a németországi nőké, akik ezekre az elvárásokra úgy reagálnak, hogy elutasítják a gyermekvállalást.

Nem tudom, lesz-e magyar fordítása ennek a kötetnek (melyről sok helyen olvastam már, hogy erényei mellett sok a  seventies-feminizmus vonatkozása), a kérdésfelvetése viszont az itthoni válságbébik szempontjából sem közömbös. És az is biztos, hogy a francia nőknél inkább segítségre szorulunk.

Leginkább Sarah Hrdy antropológus-primatológus érveinek cáfolatára vagyok kíváncsi.

Búcsúzóul egy vicces kép. Állítólag – írta, aki küldte -, nekem tetszeni fog. És tényleg.

Összetevők: füst, bőrke

2010. február 11.

Ez a fogyasztóvédelmi klasszikus simán felismerhető a kolozsvári művészeti múzeum ... de porc című kiállításán. A február 21-ig látható kiállítás konceptje az, hogy a disznó(vágás) jelenségének kortárs román művészeti feldolgozásait helyezze egymás mellé, s összerakja a disznó kortárs román kultúrtörténetének elemeit.

A kiállítás témaválasztása tipikus: a kortárs román képzőművészet (akárcsak film) európai pozícionálása a Balkán-feeling és tranzíciós jelenségek jegyében történt, ezért a disznó és feldolgozásának romanikummá avatása semmiképpen sem újdonság. Ha erre van kereslet, hát alakul hozzá a kínálat. Viszont ez az összefüggés azzal a következménnyel jár együtt, hogy a kínálat differenciálódik és professzionalizálódik. Ezért jó és kifejezetten szórakoztató a kiállítás – a Balkán-metaforák szatirikus sorjázásának klisészerűsége ellenére. Erwin Kessler felvezetőszövege Ion Creangă Povestea porcului-jából indul ki, s ahhoz kapcsolódik Dan Perjovschi karikatúrája a disznók elleni genocídiumot hirdető tehénről. (A történet kicsit azért fura, mert azÁllatfarm disznófigurái a “független” román média első import-allegóriái voltak. Ehhez képest… Igen, a kollektív imagináriusok ütköztetése.) A mioritikus román juhtól a (poszt)szocialista disznóig.

Hogy mennyire ellentmondásos szerepe van a disznónak a román kultúrában, Ion Bîrlădeanu tudja leginkább. A 2008-ban felfedezett homeless kollázsművész – akinek művei a VIP-körök legújabb fétistárgyai – valóban megmozgat és összeforgat valamit a többi alkotáson rendezett értelmezésekből.  Matei Bejenaru videójának két eleme közül az első egészen izgalmas: a művész „artist vizual” foglalkozásnév alatt hirdetést helyez ki egy jászvárosi lakótelepen, hogy ingyen füstölést vállal. A felvétel arról szól, hogyan kezdik el használni a helyiek a hirtelen felbukkanó lehetőséget. A második rész viszont már a lakótelep nyári életéről szóló felvételek sora: épülő grandiózus katedrális és nyomor. Magyarázza egyik a másikat? És ha igen, mi szükség van a másodikra? Mintha nagyon is egy érződne az első jelenet lefordításának kényszere. Mircea Suciu sonkahiperrealizmusa szintén emlékezetes. A tömbházi disznóvágás-fotósorozatoknak megvan a maguk bája. Persze, a maguk „láttam a boldogságot én”-manírjával.

A kiállítás 1,52 RON-ért tekinthető meg. Diákjegy: 0,76. Ennyi jó hús látványáért ennyi pénz igazán megéri.

Város, kultúra, kutatás

2010. február 4.

Úgy alakult, hogy miközben a Korunk 2010/2-es lapszáma készült, felbukkant a boltokban ez a kötet: Vintilă Mihăilescu (coord.): Etnografii urbane. Cotidianul văzut de aproape. Collegium, Polirom, Iaşi, 2009. Ugyebár a tudományos világ működésében is ott vannak a trend-jellegű mozgások, a húzónevek, húzóhatású tematikák stb. (ld. tudományszociológia ilyen vonatkozású ágazatai): a kötet szerkesztője a romániai társadalomtudományos kutatásban ilyen névnek minősül. Mihăilescu nemcsak intézményszervezőként, pedagógusként, kutatóként jelentős, hanem a kortárs román társadalom egy-egy mikrotendenciájának ideológusaként is. A Dilema vechebeli sorozata nekem talán az egyetlen olyan szövegtermés, amit a heti olvasmányadagomból a 6 évvel korábbi felfedezés óta még soha nem hagytam ki. Kicsit úgy vagyok vele, mint egy jól megérdemelt Seinfeld-résszel. (Valóban: nem is rossz ötlet, a Socio-hai-hui-ból egészen jó kis balkáni Seinfeldet lehetne rendezni.)

Az Etnografii urbane nem kimondottan friss szövegeket tartalmaz. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy egy kutatási trend nevesítése lenne inkább a kötet szándéka, mintsem friss eredmények közlése. Ilyen értelemben izgalmas az előszó is: a szerkesztő a 90 utáni romániai antropológia intézményesülésének történetét meséli el és abba illeszti a városkutatások antropológiai megindulását. A kérdés mindig kínos marad: az antropológiával mifelénk valahogy úgy voltunk, mint a plázákkal, az irodalomelmélettel és kultúrakutatással, satöbbivel, egyszerre jöttek az irányzatok, összevonódtak hosszú tartamú történetek, s időnként a tudományos, szakmán belüli vitákat csak egy-egy karizmatikus egyéniség emancipatorikus narratíváiból (s mért is ne, az onnan kiinduló botrányokból) lehetett valamennyire követni. A szerkesztő hasonló dilemmából indul ki: miközben a városantropológia régen intézményesült diszciplínának számít a boldog keveseknél, Romániában 2009-ben is friss olvasmánynak számíthat egy címében enyhén militáns, a kutatási irányt maradéktalanul felvállaló kötet. Nem tudom… Bár Mihăilescu példái és kutatástörténeti összefoglalója meggyőző, ebben az újdonságértékben annyira nem vagyok biztos. Legalábbis a magyar nyelven zajló városantropológiai kutatások ismeretében egyáltalán nem. S hogy a Kolozsvárhoz közelebbi példákat ne is említsem, a Korunk-szám szövegeinek egy része a Csíkszeredához kapcsolható másik antropológus-közösség munkáiból éppen elég elokvens példát hoz fel e kutatási irány jócskán létező előtörténetére. Persze, a hely azé, aki megnevezi. Csak a megnevezés nyelve számít egyre inkább. S ebben a kérdésben Bukarestből kétségkívül kicsit más látható be. De ez már a Mihăilescuval kapcsolatos problémáimhoz kapcsolódik.

Ettől függetlenül a könyvet jólesik olvasni: tömbházbeli közösségek, termopánablakok, koszos és tiszta háztartások, vegyesboltok és piacok, balkáni fogyasztók, klubkultúrák, öreg és fiatal médiumok – én általában ilyen témakörökbe tartozó sztorikról szoktam a barátokkal is beszélgetni. Mindig külön öröm, hogy fogalmakat, referenciákat kapok ezekhez a naiv felfedezés-történeteimhez.

James Cameron és a tudomány

2010. január 15.

Három kihagyott lehetőség után végre megnéztem az Avatart. Fenefenéteszik helyzet volt, általában nem bírom ki, hogy ne legyek ott valami olyasmin, amin mindenki ott szokott lenni (leárazások első napja, szilveszter a központban, szombat délelőtti piac, plázanyitás – kb. ennyi; kevés olyan helyzet van, amin mindenki ott szokott lenni).

Természetesen nem tetszett, de hát direkt azért mentem, hogy mérgelődjek, s ha lehet, a rosszallásomat úgy fejezzem ki, hogy ezzel az idegeire menjek azoknak, akik pechjükre mellettem kaptak helyet (vagy velem jöttek J.) A na’vikat azóta gyűlölöm, hogy először megláttam az Avatar reklámját, az a nehézkes mozgás, az embertől minimálisan különböző kinézés (ami ugyebár annak a feltétele, hogy valami éppen viszolygást és ne szimpátiát váltson ki), a nagy hosszú kezek, az orron furcsán megfeszülő bőr valahogy undorít. Azóta sem értem, miért. A kék színnel egyetértek, s azt is megfejtettük, hogy picit az egyiptomi embertípusra hajaz – napersze az avatar. Tanultuk érettségire Eminescunál. (A román sajtó fel is említette. Cameron akár a mienk is lehetett volna.) És természetesen a kapitalizmuskritikával mindig is őrületbe lehetett engem kergetni. Főként, ha az embernek az az érzése támad, hogy az illető rátévedt valami érvelési struktúrák útjára, s aztán az út vitte magával. Itt aztán a teljes bonyodalmat és azt a sok pénzt is elvitte (magával). (Most azt nem is hozom szóba, hogy igazán megnéznék már egy olyan filmet, amikor valami alien-banda megkívánja mondjuk Toledót vagy a Samaritaine-t, a Pompidou Központot meg a Christian Lacroix belső dizájnt és harcot indítanak azért, hogy valamit ebből megkaphassanak.) A környezetvédelem-diskurzus sem az erősségem, meg a naivok, primitívek nagy felfedezése sem. Tudományosan annyira és annyiszor végig- és lejáratták már magukat ezek a kérdések, hogy unalmas akár képekbe szedett történetet is nézni róluk. Meg egyébként sem szoktam vészfékeket húzogatni, huszonnegyedikórásdizni. Próbáltam az eleve-szakszerűtlen filmnézésemet helyrehozni azzal, hogy ráolvastam egy kis szakirodalmat. Az Avatarról még nem, viszont találtam a Journal of Popular Film and Television egy 1999-es számában egy tanulmányt, mely ez alatt a cím alatt futott, hogy Marxist Overtones in Three Films by James Cameron (by James Kendrick). Senkit sem fog meglepni, hogy Kendrick a Rotten Tomatoes-on is közölget (mai adat szerint 2423 filmkritikát posztolt). Na és ő azt mondja, hogy az Aliens, a The Abyss és a Titanic a kapitalizmuskritika három idődimenziója: az Aliens lévén a jövőbeli kapitalizmus, a The Abyss a jelenbeli, a Titanic pedig a múltbeli (a tékozló nagyvállalkozók végítélete). Ezen a nyomon az Avatar még jövőbb jövő, folytatódik a kizsákmányolás, a kapitalista érdekeknek alávetett területbecserkészés, a kolonializálás stb. Engem inkább az gondolkodtatott meg, hogy mit tud kezdeni ebben a modellben Cameron a tudománnyal. Mire is jó az a kapitalista gazdaságban? És lépjünk mindjárt az Avatarhoz (mert a so-called értelmiség – ja, és még mennyi egyéb kategória – nagyjából ki is marad a Cameron-képletből. Inkább átlagol, ő tudja, kik között és merre. A The Abyss főhősének kinézéséről pl. azt mondja a tanulmány szerzője: „with his handsome but undistingished good looks” – igen, ilyen undistinguished szereplőkről van szó.) Az Avatarban viszont Sigourney Weaver tényleg tudományos tudást termel: a kapitalisták finanszírozásával. Ezért aztán tudományos cél ide vagy oda, neki kötelezően be kell hódolni. De legalább karakán. (Érthető, hogy Alien-visszautalás a színésznő szerepeltetése, de mégiscsak vicces, hogy az – ismét Kendrick szavaival – „earthy, natural, strong, and motherly, both an attractive and a powerful woman”, a minden-férfi-álma, hova jut az Avatarban. Kicsit olyan Judie Dench-szerep.) Viszont a rendszernek való kiszolgáltatottsága miatt nem juthat be a na’vik közösségébe. Csak a harcos, akinek az ösztönei rendben és az agya nincs átmosva. Ahhoz már nincs is hozzáfűznivalóm, hogy alapvetően szkeptikus vagyok Jakesully beilleszkedésével kapcsolatban. Olyan kis szellemi izgága gyermekei lesznek (az első na’vik, akik komplex szerelmi dráma következtében születnek), hogy mindjárt rittyentenek egy jó kis technológiai forradalmat, s jön is a katasztrófa. Úgyhogy várom az Avatar 2-t.

Elmaradt a Sherlock-Holmes-comeback

2010. január 8.

Azt tudtam már Guy Ritchie-ről, hogy a nőkarakterekhez abszolút nem ért. Elég csak végigzongorázni a Ritchie-karaktereken, hogy a napnál is világosabb legyen, ezt a rendezőt nem a női szerepek filmre vitelére találták ki. A Snatch és a Lock, Stock and Two Smoking Barrels tipikusan férfikarakterekre kitalált dramaturgia. Vagy ott volt a 2002-es Swept Away, amit állítólag Madonna miatt forgatott, s amit valami elkeserítő volt végignézni. A világ egyik legenergikusabb nőszemélyiségéből, akit ráadásul hálószobatitkok-szinten ismer, ennyit tudott kihozni. Ezzel még semmi baj sem lenne. Most már azt is tudom róla, hogy a történelmi filmben is ugyanazt tudja, mint amit az akcióvígjátékaiban: bánni a ritmussal. Ritmusjáték miatt éri meg megnézni a Sherlock Holmes-t is. Meg amiatt, hogy ismét két kivételes férfikarakter (Holmes – Robert Downey Jr., Watson – Jude Law) konfrontálódik további démonian kivételes, illetve középszerű férfikarakterekkel, és időnként színre lép egy elfusizott nő, Irene Adler (Rachel McAdams – a 2010. januári brit Vogue arca, Mario Testino fotóival), akiről kb. annyi tudható, hogy Holmes-hoz méltóan kivételes képességei vannak és természetesen szerelmes a nyomozóba, de büszkesége visszatartja a vallomástételtől.

Leginkább az tetszett, hogy Sherlock Holmes végre egyértelműen pszichotikus figura, zseniális és borzalmas, nehezen tolerálható és kokainfüggő. Robert Downey Jr. ideális erre a szerepre, annyiszor vitte már színre a szerfüggőt, az alkoholistát, hogy korábbi filmemlékekből is össze tudjuk rakni a figurát. Ebből származik a film másik erős pontja, ami következménye a korábbi megállapításomnak, hogy a Holmes-Watson-kapcsolat a férfibarátságok mechanizmusairól szóló gyönyörű legenda, aminek az igazságáról filmen kívül és belül csak folyamatosan meggyőződni lehet. Szélsőséges értelmezéshez ld. Robert Downey Jr. egy nyilatkozata kapcsán kirobbant kvázi-botrányt.

Leginkább az nem tetszett, hogy végül is a film nem egy kimondott Conan Doyle-történetet dolgoz fel, hanem valami eléggé gyenge kis storyt néhány Conan Doyle-áthallással. Moriarty professzor behozása a történetbe ilyen szempontból lehet egy szép fatalista fogás (ld. Az utolsó eset), de természetesen a film folytathatóságát is garantálja.

Végül meg arra a kérdésre, hogy mennyire érezhető a filmen, 19. század végi a történet, nem adható túl pozitív válasz. Kísérlet történik ugyan arra, hogy nyomozót és orvost hírszereplőként értelmezzen a film, de ennek semmilyen dramaturgiai funkciója nem lesz. A díszlet és urbánus szcenírozás meg – fogadni mernék – egy 17. századi London-történetnél sem sokban változott volna (ok, a Big Bent és a Tower Bridge-t leszámítva).

Uraim, önöké az elsőbbség! Hölgyeim, mi ebből a körből kimaradunk.

Gyakorlatok elmélete

2010. január 4.

A dec. 31–jan. 1. körüli őrületben a kiértékelés és prognózis kényszerétől hajtva azzal szórakoztam, hogy utánanéztem, a nagy academic (peer-reviewed) journals-piacon milyen újdonságokat hozott és milyen tendenciákat érlelt 2009. (A Blackwell, a Springer és a Routledge kiadványaira figyeltem.) Természetesen bizonyos folyamatokat már korábban sejtettem: volt némi elképzelésem arról, hogy a biopolitikának, a piacosodásnak további felismerhető nyomai lesznek ezen az átalakuló tudományos térképen. Azt is előre lehetett látni, hogy ezt a térképet a nyugathoz képest és mérve felfedezett régiók tudománya még inkább birtokba veszi. A legutolsó előre sejthető mozdulás pedig a folyamatos szakosodás (de hát a teljes piac létrejötte ezen alapszik).

Az ünnepi két hét kedves házi olvasmánya volt egy nem is túlságosan új, de nem is túlságosan régi kötet: a Bernard Cathelat szerkesztésében 2000-ben megjelent Les Screenagers. Avoir 20 ans en l’an 2000 (Plon, Paris). A Foreseen kutatóintézet felmérésein alapuló vizsgálat olyan tendenciákra kérdezett rá, melyek a 2000-es generációt a megelőzőtől elválasztják az attitűdök, magatartásminták szintjén. A legebb különbség talán az lenne, hogy a korábbi generációk a személyiség koherens kiépítésével próbálkoztak, folyamatosan összecsiszolták a különböző tevékenységekhez kapcsolódó arculataikat. A 2000-eseket (akikhez a felmérési kritériumok szerint magamnak is tartoznom kellene, ha a rendhagyó balkáni politikai helyzetek nem vetettek volna vissza;)) viszont abszolúte nem zavarja, hogy délelőtt öltönyben építenek karriert, délután szabadidőszerkóban játszanak vampot valamelyik közösségi oldalon, este pedig hipster-style szétesnek egy buliban valahol. És ez így van jól. Bár arról nem teljesen vagyok meggyőződve, hogy mifelénk beigazolódott-e ez a tendencia (inkább azt látom, hogy ez a generáció inkább a nem adekvát identitások importjáról híres), azt mindenesetre beláttam, hogy a tudomány ehhez a tendenciához zárkózik fel, amikor életgyakorlatokra és azok kutatására specializálódik.

Mondom a kedvenc példám: a Routledge 2009-ben vette át azt a 2004 óta létező folyóiratot, melynek címe: Journal of Management, Spirituality and Religion. A lap csak egyike azoknak, melyek a lélekgondozás, üzleti etika és vállalkozói kultúrák találkozási pontjai körül tájékozódik. Izgalmas belegondolni a következményekbe: a magánéleti kérdéssé vált spiritualitás a szervezeti kultúrák miatt és által ismét valamiféle közüggyé vedlik vissza. Aztán az izgalmas címek között ott van még a Journal of Happiness Studies (Springer, 2000), az Applied Research in Quality of Life (Springer, 2006 – a területnek magyar kutatási hagyománya is van), a Personality and Mental Health (John Wiley & Sons, Ltd., 2007) a Review of Behavioral Finance (John Wiley & Sons, Ltd., 2009), illetve a Quality Assurance and Safety of Crops and Food (ICC and Blackwell Publishing Ltd., 2009). Aztán ami a specializálódás és gyakorlati tudomány illeszkedési pontjait illeti, a sportkutatáshoz kapcsolódik az alábbi két kiadvány: Sports Technology (John Wiley and Sons Asia Pte Ltd., 2008), Qualitative Research in Sport and Exercise (Routledge, 2009).

Végül pedig az abszolút kedvencek listájáról: a Behavioral Sciences of Terrorism and Political Aggression, amit természetesen a szükség hozott magával (Routledge, 2009) – már csak azon csodálkozom, hogy miért ennyire későn -, illetve a Footwear Science (ez utóbbival természetesen örök barátságra léptem – Routledge, 2009.)

BUÉK tehát a tudományos vonalon is!

Szép, új (pláza)világ

2009. december 8.

green-mall-japan

Miközben a Korunk Plázavilág című számát szerkesztettük, sokat gondolkodtam azon – az egyébként engem már nagyon régóta foglalkoztató – problémán, miért van az, hogy a tudományos szövegek csakis a leleplezés nyelvén tudnak beszélni a plázáról. Valami borzalmasan negatív, démoni teret látnak benne, mely ránk hozta (vagy felerősítette bennünk) a shopaholizmust, folyamatosan kiszolgáltat az aljas gazdasági érdekeknek, szabadnak hazudott térhasználati elveit a profitszerzés szubtilis stratégiái szabályozzák, értékesnek látszó, de értéktelen teret teremt stb., stb. Kérdésemre a választ természetesen nem fogom tudni megadni (bár tippjeim lennének). Azt viszont mindenképpen szeretném tisztázni, hogy én szeretem a plázát, szeretek plázába járni, és nem áll szándékomban felülvizsgálni preferenciáim. Én szívesen kerülök, hogy az egyik mozgólépcsőtől a másikig eljussak, nem érzem fogyasztóként kiszolgáltatottnak magam, ha még egy plusz abszolúte szükségtelen blúzocskát vásárolok a már zacskókban nálam levő többi mellé (amiknek szintén nincs hasznossági bizonyítványuk), nem érzem elveszett szombatnak a plázában eltöltöttet, nem esik meg a szívem a plázában dolgozókon, borzalmasan sajnálom a plázaberuházókat, ha nem sikerül beindítani a vállalkozást, ha nincs elég vásárló, befektető, ha az épület nem bizonyul eléggé tartósnak. Sőt, drukkolok a plázáknak. És gyorsan mondom is, hogy miért.

  1. Mert a pláza a kortárs kultúra mainstreamjének leghatásosabb kiállítótere.
  2. Mert a pláza éppen olyan eklektikus, mint amilyennek a világot látni szeretem.
  3. Mert a plázában jól lehet tájékozódni az éppen aktuális lokális trendek között.
  4. Mert amilyen a pláza, olyan a város, a régió, amihez tartozik.
  5. Mert a pláza az abszolút konkurencia tere.
  6. Mert többek között a plázában születik újjá a könyvkultúra.
  7. Mert nekünk a pláza a legjobbkor jött: már a klasszikus baráti társaságok kialakulása után, s barátokkal plázázni a legjobb időtöltés.
  8. Mert a plázában vannak még abszolút kiaknázatlan lehetőségek.
  9. Mert a plázában minden nap ugyanolyan: folyamatos hétköznapi ünnepnap.

10.  Mert miénk itt a tér.

11.  Mert a pláza aktualizálta mindazon értékeket, melyekben a modernitás hitt.

shopping-mall

Természetesen ezzel nem állítom azt, hogy ne lennének megalapozottak a plázát ért támadások. Csak néha arra is emlékeztetni kell magunkat, hogy miről mondanánk le, ha a pláza mitikus közegét ki szeretnénk iktatni az életünkből.

Piac és kultúra. Kiegészítés

2009. november 27.

9782204085885FS

Mialatt zajlik a piac és kultúra konferencia a KMEI szervezésében, egy témakörbe tartozó könyvet olvasok éppen. (Persze, ma már a kultúratudomány területén mi ne tartozna a piac és kultúra viszonyt tárgyaló kérdések közé.) Na, de ez a könyv aztán különösen odatart. Olivier Assouly Le capitalisme esthétique. Essai sur l’industrialisation du goût kötetéről van szó. A szerző egy korábbi munkáját ajánlottam már a Korunk olvasóinak figyelmébe. A filozófusként induló Assouly az Institut Français de la Mode kutatója. Kutatási területei között olyanok szerepelnek mint a pénz szerepe a filozófia történetében, az étkezéssel kapcsolatos praxis, a luxusipar története stb.

A kötet tudományos sikerkönyv-szagú. Megfelelő a terjedelme (188 viszonylag sűrűn nyomtatott oldal, az éppenjó kategóriából), a három kötetindító mottó szerzője Simmel, Lacan, Pasolini, a címe tökéletesen figyelemfelkeltő és valami nagyon komoly kérdés megoldását ígéri. És a végén – mint minden valamirevaló szakmunkában – összefoglalja az esztétikai kapitalizmus ellentmondásait. Naná. (Merthogy a piac, ahol az élvezetek megragadása, formalizálása és kiaknázása megtörténik, csak perifériáján tud az ízlés művelésével kapcsolatos kompetenciákat kialakítani. A kreativitás mégiscsak uralhatatlan, megszelidíthetetlen. Persze, mindig bele kell sétálni ebbe az üresjáratba.) Ja, és a bibliográfiája csak olyan kötetekre épül, melyeket az elmúlt években egy EHESS-közeli miliőben divat volt olvasni. Éppen emiatt valószínűleg nem lesz társadalomtudományi klasszikus belőle.

Amiért mégis izgalmasnak tartom: összegyűjti és egy keretben tárgyalja mindazon hívószavakat, melyek az ízlés modernitásban kialakuló és mára bejáratódott szerepköreihez kapcsolódnak. És ezt végre egyben is el lehet olvasni.

A másik szempont pedig, hogy hogyan lehet a filozófiai műveltség eladhatóságával kísérletezni. Hányszor nem hallottam életemben azt a mondatot, hogy újra kell gondolni a szakmai kompetenciáinkat. Természetesen ezt tesszük. Megnyugtató, hogy az újragondolás technikái a klasszikus humántudományokkal egyidősek. De ezt az újragondolást meg lehet tenni úgy, mint Claude Lévi-Strauss például, de így is. Valamivel felületesebben. A tudományos kérdések piacának peremén.

Erős nők. Marie NDiaye és Éric Raoult konfliktusáról

2009. november 16.

ndiaye1-2

Ugyanerről a kérdésről Herta Müller Nobel-díja kapcsán is beszélni lehetett volna. Hogy mégis a francia példánál hozom elő, annak az a magyarázata, hogy Franciaországban strukturálisan némileg különböző és valamivel egyértelműbb helyzetben alakult ki a jelenség. 2009-ben a Goncourt-díjat Marie NDiaye Trois femmes puissantes című regénye kapta. A könyvet nem olvastam még – részletek itt-ott elérhetők belőle -, de különös kíváncsisággal várom, mert a La sorcière-t és a Rosie Carpe-ot annyira nem szerettem, ezt meg vélhetően fogom, mert a hírek szerint valamivel kevesebb mágikus történetelem lesz benne, ami csak jót jelenthet. (De majd, ha meglátom a medvét.) Egyébként a szenegáli apától született írónő – aki teljesen francia környezetben szocializálódott és apját csak tizenöt évesen ismerte meg – Papa doit manger című darabját játszotta már a Comédie française is, a Goncourt-ral pedig véglegessé vált az életmű klasszikus francia irodalmi intézmények általi elismerése. Az írónő családtörténetének másik pontján ott van a szociológus-történész báty, Pap NDiaye –  személyesen is megismertem egy értelmiségi elitek történetéről szóló EHESS-konferencián –, aki 2008-ban publikálta La condition noire című könyvét, mellyel a francia Black Studies egyik legjelentősebb képviselőjévé vált. A kötet előszavát egyébként Marie NDiaye egyik még publikálatlan novellája adta. A testvérek folyamatosan életművük releváns kontextusaként adják meg a másikuk munkáit. Irodalom és tudomány. Kulturális/szimbolikus tőke felhalmozása.

Az elmúlt napokban Marie kapcsán sokat cikkeztek, Éric Raoult UMP-képviselő ugyanis amiatt támadta, hogy a Goncourt odaítélése után NDiaye több interjúban is a Sarkozy-féle Franciaország ellen nyilatkozott (egyébként családjával már korábban Berlinbe költözött, mert nem akart a Sarko-féle rendszerben maradni, s regényének is vannak rendszerellenes vonatkozásai). Holott a Goncourt-díj rendeltetése éppen az lenne, hogy a díjazott szerzőt az ország kulturális követévé avatja. NDiaye visszaél ezzel a státusával. A kérdésben az írónő által is állásfoglalásra kényszerített kulturális miniszter, Frédéric Mitterand elhatárolódott az ügytől, a két fél bármelyikének képviseletétől. Azóta teljes a botrány.

Pascale Casanova alighanem azt mondaná, hogy ez a kötet amiatt kerülhetett rá a francia irodalom – világirodalom – Greenwich-délkörére, mert a kis irodalmak technikáit ötvözi a nagy irodalmak forma iránti erős elkötelezettségével. A kérdés azonban inkább ott válik izgalmassá, ahol az irodalomhoz ismét véleményformáló elvárások kapcsolódnak. Ezúttal egy állam arculatának közvetítésében. Az államok fel nem kért és nem fizetett szószolói ezek az arculati elemeket kifejezetten rongáló írónők – az elején Herta Müllert említettem másikként –, akik „szörnyű – monstrueux” állapotokról beszélnek. Ebben az irodalom egy igen régi attribúcióját fedezik fel újra. S amiatt, hogy Románia magáénak próbálja vallani Müller Nobeljét, Franciaországban pedig egy visszavonó és elítélő diskurzus alakult ki NDiaye körül, az okolható, hogy a nemzetközi díjat illik úgy elfogadni, ahogy van, de a francia politikus övön aluli támadásként érzékelte a klasszikus francia nagydíjnak számító Goncourt-ral jutalmazott szerző állásfoglalását. Szólásszabadság ide vagy oda, nekem ez a második hozzáállás szimpatikusabb. Mégha a tegnapi nap folyamán a francia írók tiltakoztak is Raoult kijelentései ellen. Legalább reális veszélyforrásként ítélték meg NDiaye szabad véleménynyilvánítási jogával együttjáró negatív ítéleteit. Nekem nem is lenne antipatikus, ha az országimázs-építésbe írókat is bevonnának. Természetesen, tudatában vagyok annak, hogy milyen kockázattal járna. De annak is, hogy mi lenne az előnye.