Város, kultúra, kutatás

2010. február 4.

Úgy alakult, hogy miközben a Korunk 2010/2-es lapszáma készült, felbukkant a boltokban ez a kötet: Vintilă Mihăilescu (coord.): Etnografii urbane. Cotidianul văzut de aproape. Collegium, Polirom, Iaşi, 2009. Ugyebár a tudományos világ működésében is ott vannak a trend-jellegű mozgások, a húzónevek, húzóhatású tematikák stb. (ld. tudományszociológia ilyen vonatkozású ágazatai): a kötet szerkesztője a romániai társadalomtudományos kutatásban ilyen névnek minősül. Mihăilescu nemcsak intézményszervezőként, pedagógusként, kutatóként jelentős, hanem a kortárs román társadalom egy-egy mikrotendenciájának ideológusaként is. A Dilema vechebeli sorozata nekem talán az egyetlen olyan szövegtermés, amit a heti olvasmányadagomból a 6 évvel korábbi felfedezés óta még soha nem hagytam ki. Kicsit úgy vagyok vele, mint egy jól megérdemelt Seinfeld-résszel. (Valóban: nem is rossz ötlet, a Socio-hai-hui-ból egészen jó kis balkáni Seinfeldet lehetne rendezni.)

Az Etnografii urbane nem kimondottan friss szövegeket tartalmaz. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy egy kutatási trend nevesítése lenne inkább a kötet szándéka, mintsem friss eredmények közlése. Ilyen értelemben izgalmas az előszó is: a szerkesztő a 90 utáni romániai antropológia intézményesülésének történetét meséli el és abba illeszti a városkutatások antropológiai megindulását. A kérdés mindig kínos marad: az antropológiával mifelénk valahogy úgy voltunk, mint a plázákkal, az irodalomelmélettel és kultúrakutatással, satöbbivel, egyszerre jöttek az irányzatok, összevonódtak hosszú tartamú történetek, s időnként a tudományos, szakmán belüli vitákat csak egy-egy karizmatikus egyéniség emancipatorikus narratíváiból (s mért is ne, az onnan kiinduló botrányokból) lehetett valamennyire követni. A szerkesztő hasonló dilemmából indul ki: miközben a városantropológia régen intézményesült diszciplínának számít a boldog keveseknél, Romániában 2009-ben is friss olvasmánynak számíthat egy címében enyhén militáns, a kutatási irányt maradéktalanul felvállaló kötet. Nem tudom… Bár Mihăilescu példái és kutatástörténeti összefoglalója meggyőző, ebben az újdonságértékben annyira nem vagyok biztos. Legalábbis a magyar nyelven zajló városantropológiai kutatások ismeretében egyáltalán nem. S hogy a Kolozsvárhoz közelebbi példákat ne is említsem, a Korunk-szám szövegeinek egy része a Csíkszeredához kapcsolható másik antropológus-közösség munkáiból éppen elég elokvens példát hoz fel e kutatási irány jócskán létező előtörténetére. Persze, a hely azé, aki megnevezi. Csak a megnevezés nyelve számít egyre inkább. S ebben a kérdésben Bukarestből kétségkívül kicsit más látható be. De ez már a Mihăilescuval kapcsolatos problémáimhoz kapcsolódik.

Ettől függetlenül a könyvet jólesik olvasni: tömbházbeli közösségek, termopánablakok, koszos és tiszta háztartások, vegyesboltok és piacok, balkáni fogyasztók, klubkultúrák, öreg és fiatal médiumok – én általában ilyen témakörökbe tartozó sztorikról szoktam a barátokkal is beszélgetni. Mindig külön öröm, hogy fogalmakat, referenciákat kapok ezekhez a naiv felfedezés-történeteimhez.

Beküldve a(z) Mihăilescu, tudományos trend, városantropológia kategóriába | Egy hozzászólás »

James Cameron és a tudomány

2010. január 15.

Három kihagyott lehetőség után végre megnéztem az Avatart. Fenefenéteszik helyzet volt, általában nem bírom ki, hogy ne legyek ott valami olyasmin, amin mindenki ott szokott lenni (leárazások első napja, szilveszter a központban, szombat délelőtti piac, plázanyitás – kb. ennyi; kevés olyan helyzet van, amin mindenki ott szokott lenni).

Természetesen nem tetszett, de hát direkt azért mentem, hogy mérgelődjek, s ha lehet, a rosszallásomat úgy fejezzem ki, hogy ezzel az idegeire menjek azoknak, akik pechjükre mellettem kaptak helyet (vagy velem jöttek J.) A na’vikat azóta gyűlölöm, hogy először megláttam az Avatar reklámját, az a nehézkes mozgás, az embertől minimálisan különböző kinézés (ami ugyebár annak a feltétele, hogy valami éppen viszolygást és ne szimpátiát váltson ki), a nagy hosszú kezek, az orron furcsán megfeszülő bőr valahogy undorít. Azóta sem értem, miért. A kék színnel egyetértek, s azt is megfejtettük, hogy picit az egyiptomi embertípusra hajaz – napersze az avatar. Tanultuk érettségire Eminescunál. (A román sajtó fel is említette. Cameron akár a mienk is lehetett volna.) És természetesen a kapitalizmuskritikával mindig is őrületbe lehetett engem kergetni. Főként, ha az embernek az az érzése támad, hogy az illető rátévedt valami érvelési struktúrák útjára, s aztán az út vitte magával. Itt aztán a teljes bonyodalmat és azt a sok pénzt is elvitte (magával). (Most azt nem is hozom szóba, hogy igazán megnéznék már egy olyan filmet, amikor valami alien-banda megkívánja mondjuk Toledót vagy a Samaritaine-t, a Pompidou Központot meg a Christian Lacroix belső dizájnt és harcot indítanak azért, hogy valamit ebből megkaphassanak.) A környezetvédelem-diskurzus sem az erősségem, meg a naivok, primitívek nagy felfedezése sem. Tudományosan annyira és annyiszor végig- és lejáratták már magukat ezek a kérdések, hogy unalmas akár képekbe szedett történetet is nézni róluk. Meg egyébként sem szoktam vészfékeket húzogatni, huszonnegyedikórásdizni. Próbáltam az eleve-szakszerűtlen filmnézésemet helyrehozni azzal, hogy ráolvastam egy kis szakirodalmat. Az Avatarról még nem, viszont találtam a Journal of Popular Film and Television egy 1999-es számában egy tanulmányt, mely ez alatt a cím alatt futott, hogy Marxist Overtones in Three Films by James Cameron (by James Kendrick). Senkit sem fog meglepni, hogy Kendrick a Rotten Tomatoes-on is közölget (mai adat szerint 2423 filmkritikát posztolt). Na és ő azt mondja, hogy az Aliens, a The Abyss és a Titanic a kapitalizmuskritika három idődimenziója: az Aliens lévén a jövőbeli kapitalizmus, a The Abyss a jelenbeli, a Titanic pedig a múltbeli (a tékozló nagyvállalkozók végítélete). Ezen a nyomon az Avatar még jövőbb jövő, folytatódik a kizsákmányolás, a kapitalista érdekeknek alávetett területbecserkészés, a kolonializálás stb. Engem inkább az gondolkodtatott meg, hogy mit tud kezdeni ebben a modellben Cameron a tudománnyal. Mire is jó az a kapitalista gazdaságban? És lépjünk mindjárt az Avatarhoz (mert a so-called értelmiség – ja, és még mennyi egyéb kategória – nagyjából ki is marad a Cameron-képletből. Inkább átlagol, ő tudja, kik között és merre. A The Abyss főhősének kinézéséről pl. azt mondja a tanulmány szerzője: „with his handsome but undistingished good looks” – igen, ilyen undistinguished szereplőkről van szó.) Az Avatarban viszont Sigourney Weaver tényleg tudományos tudást termel: a kapitalisták finanszírozásával. Ezért aztán tudományos cél ide vagy oda, neki kötelezően be kell hódolni. De legalább karakán. (Érthető, hogy Alien-visszautalás a színésznő szerepeltetése, de mégiscsak vicces, hogy az – ismét Kendrick szavaival – „earthy, natural, strong, and motherly, both an attractive and a powerful woman”, a minden-férfi-álma, hova jut az Avatarban. Kicsit olyan Judie Dench-szerep.) Viszont a rendszernek való kiszolgáltatottsága miatt nem juthat be a na’vik közösségébe. Csak a harcos, akinek az ösztönei rendben és az agya nincs átmosva. Ahhoz már nincs is hozzáfűznivalóm, hogy alapvetően szkeptikus vagyok Jakesully beilleszkedésével kapcsolatban. Olyan kis szellemi izgága gyermekei lesznek (az első na’vik, akik komplex szerelmi dráma következtében születnek), hogy mindjárt rittyentenek egy jó kis technológiai forradalmat, s jön is a katasztrófa. Úgyhogy várom az Avatar 2-t.

Beküldve a(z) 3D, Avatar, James Cameron, Na'vi, Sigourney Weaver, értelmiségi szerepek kategóriába | 4 hozzászólás »

Elmaradt a Sherlock-Holmes-comeback

2010. január 8.

Azt tudtam már Guy Ritchie-ről, hogy a nőkarakterekhez abszolút nem ért. Elég csak végigzongorázni a Ritchie-karaktereken, hogy a napnál is világosabb legyen, ezt a rendezőt nem a női szerepek filmre vitelére találták ki. A Snatch és a Lock, Stock and Two Smoking Barrels tipikusan férfikarakterekre kitalált dramaturgia. Vagy ott volt a 2002-es Swept Away, amit állítólag Madonna miatt forgatott, s amit valami elkeserítő volt végignézni. A világ egyik legenergikusabb nőszemélyiségéből, akit ráadásul hálószobatitkok-szinten ismer, ennyit tudott kihozni. Ezzel még semmi baj sem lenne. Most már azt is tudom róla, hogy a történelmi filmben is ugyanazt tudja, mint amit az akcióvígjátékaiban: bánni a ritmussal. Ritmusjáték miatt éri meg megnézni a Sherlock Holmes-t is. Meg amiatt, hogy ismét két kivételes férfikarakter (Holmes – Robert Downey Jr., Watson – Jude Law) konfrontálódik további démonian kivételes, illetve középszerű férfikarakterekkel, és időnként színre lép egy elfusizott nő, Irene Adler (Rachel McAdams – a 2010. januári brit Vogue arca, Mario Testino fotóival), akiről kb. annyi tudható, hogy Holmes-hoz méltóan kivételes képességei vannak és természetesen szerelmes a nyomozóba, de büszkesége visszatartja a vallomástételtől.

Leginkább az tetszett, hogy Sherlock Holmes végre egyértelműen pszichotikus figura, zseniális és borzalmas, nehezen tolerálható és kokainfüggő. Robert Downey Jr. ideális erre a szerepre, annyiszor vitte már színre a szerfüggőt, az alkoholistát, hogy korábbi filmemlékekből is össze tudjuk rakni a figurát. Ebből származik a film másik erős pontja, ami következménye a korábbi megállapításomnak, hogy a Holmes-Watson-kapcsolat a férfibarátságok mechanizmusairól szóló gyönyörű legenda, aminek az igazságáról filmen kívül és belül csak folyamatosan meggyőződni lehet. Szélsőséges értelmezéshez ld. Robert Downey Jr. egy nyilatkozata kapcsán kirobbant kvázi-botrányt.

Leginkább az nem tetszett, hogy végül is a film nem egy kimondott Conan Doyle-történetet dolgoz fel, hanem valami eléggé gyenge kis storyt néhány Conan Doyle-áthallással. Moriarty professzor behozása a történetbe ilyen szempontból lehet egy szép fatalista fogás (ld. Az utolsó eset), de természetesen a film folytathatóságát is garantálja.

Végül meg arra a kérdésre, hogy mennyire érezhető a filmen, 19. század végi a történet, nem adható túl pozitív válasz. Kísérlet történik ugyan arra, hogy nyomozót és orvost hírszereplőként értelmezzen a film, de ennek semmilyen dramaturgiai funkciója nem lesz. A díszlet és urbánus szcenírozás meg – fogadni mernék – egy 17. századi London-történetnél sem sokban változott volna (ok, a Big Bent és a Tower Bridge-t leszámítva).

Uraim, önöké az elsőbbség! Hölgyeim, mi ebből a körből kimaradunk.

Beküldve a(z) Guy Ritchie, Jude Law, Rachel McAdams, Sherlock Holmes, divat, krimi, sztárság kategóriába | 4 hozzászólás »

Gyakorlatok elmélete

2010. január 4.

A dec. 31–jan. 1. körüli őrületben a kiértékelés és prognózis kényszerétől hajtva azzal szórakoztam, hogy utánanéztem, a nagy academic (peer-reviewed) journals-piacon milyen újdonságokat hozott és milyen tendenciákat érlelt 2009. (A Blackwell, a Springer és a Routledge kiadványaira figyeltem.) Természetesen bizonyos folyamatokat már korábban sejtettem: volt némi elképzelésem arról, hogy a biopolitikának, a piacosodásnak további felismerhető nyomai lesznek ezen az átalakuló tudományos térképen. Azt is előre lehetett látni, hogy ezt a térképet a nyugathoz képest és mérve felfedezett régiók tudománya még inkább birtokba veszi. A legutolsó előre sejthető mozdulás pedig a folyamatos szakosodás (de hát a teljes piac létrejötte ezen alapszik).

Az ünnepi két hét kedves házi olvasmánya volt egy nem is túlságosan új, de nem is túlságosan régi kötet: a Bernard Cathelat szerkesztésében 2000-ben megjelent Les Screenagers. Avoir 20 ans en l’an 2000 (Plon, Paris). A Foreseen kutatóintézet felmérésein alapuló vizsgálat olyan tendenciákra kérdezett rá, melyek a 2000-es generációt a megelőzőtől elválasztják az attitűdök, magatartásminták szintjén. A legebb különbség talán az lenne, hogy a korábbi generációk a személyiség koherens kiépítésével próbálkoztak, folyamatosan összecsiszolták a különböző tevékenységekhez kapcsolódó arculataikat. A 2000-eseket (akikhez a felmérési kritériumok szerint magamnak is tartoznom kellene, ha a rendhagyó balkáni politikai helyzetek nem vetettek volna vissza;)) viszont abszolúte nem zavarja, hogy délelőtt öltönyben építenek karriert, délután szabadidőszerkóban játszanak vampot valamelyik közösségi oldalon, este pedig hipster-style szétesnek egy buliban valahol. És ez így van jól. Bár arról nem teljesen vagyok meggyőződve, hogy mifelénk beigazolódott-e ez a tendencia (inkább azt látom, hogy ez a generáció inkább a nem adekvát identitások importjáról híres), azt mindenesetre beláttam, hogy a tudomány ehhez a tendenciához zárkózik fel, amikor életgyakorlatokra és azok kutatására specializálódik.

Mondom a kedvenc példám: a Routledge 2009-ben vette át azt a 2004 óta létező folyóiratot, melynek címe: Journal of Management, Spirituality and Religion. A lap csak egyike azoknak, melyek a lélekgondozás, üzleti etika és vállalkozói kultúrák találkozási pontjai körül tájékozódik. Izgalmas belegondolni a következményekbe: a magánéleti kérdéssé vált spiritualitás a szervezeti kultúrák miatt és által ismét valamiféle közüggyé vedlik vissza. Aztán az izgalmas címek között ott van még a Journal of Happiness Studies (Springer, 2000), az Applied Research in Quality of Life (Springer, 2006 – a területnek magyar kutatási hagyománya is van), a Personality and Mental Health (John Wiley & Sons, Ltd., 2007) a Review of Behavioral Finance (John Wiley & Sons, Ltd., 2009), illetve a Quality Assurance and Safety of Crops and Food (ICC and Blackwell Publishing Ltd., 2009). Aztán ami a specializálódás és gyakorlati tudomány illeszkedési pontjait illeti, a sportkutatáshoz kapcsolódik az alábbi két kiadvány: Sports Technology (John Wiley and Sons Asia Pte Ltd., 2008), Qualitative Research in Sport and Exercise (Routledge, 2009).

Végül pedig az abszolút kedvencek listájáról: a Behavioral Sciences of Terrorism and Political Aggression, amit természetesen a szükség hozott magával (Routledge, 2009) – már csak azon csodálkozom, hogy miért ennyire későn -, illetve a Footwear Science (ez utóbbival természetesen örök barátságra léptem – Routledge, 2009.)

BUÉK tehát a tudományos vonalon is!

Beküldve a(z) divat, kultúra és piac, peer-reviewed journals, szervezeti kultúra és tudomány, tudományos trend kategóriába | 5 hozzászólás »

Szép, új (pláza)világ

2009. december 8.

green-mall-japan

Miközben a Korunk Plázavilág című számát szerkesztettük, sokat gondolkodtam azon – az egyébként engem már nagyon régóta foglalkoztató – problémán, miért van az, hogy a tudományos szövegek csakis a leleplezés nyelvén tudnak beszélni a plázáról. Valami borzalmasan negatív, démoni teret látnak benne, mely ránk hozta (vagy felerősítette bennünk) a shopaholizmust, folyamatosan kiszolgáltat az aljas gazdasági érdekeknek, szabadnak hazudott térhasználati elveit a profitszerzés szubtilis stratégiái szabályozzák, értékesnek látszó, de értéktelen teret teremt stb., stb. Kérdésemre a választ természetesen nem fogom tudni megadni (bár tippjeim lennének). Azt viszont mindenképpen szeretném tisztázni, hogy én szeretem a plázát, szeretek plázába járni, és nem áll szándékomban felülvizsgálni preferenciáim. Én szívesen kerülök, hogy az egyik mozgólépcsőtől a másikig eljussak, nem érzem fogyasztóként kiszolgáltatottnak magam, ha még egy plusz abszolúte szükségtelen blúzocskát vásárolok a már zacskókban nálam levő többi mellé (amiknek szintén nincs hasznossági bizonyítványuk), nem érzem elveszett szombatnak a plázában eltöltöttet, nem esik meg a szívem a plázában dolgozókon, borzalmasan sajnálom a plázaberuházókat, ha nem sikerül beindítani a vállalkozást, ha nincs elég vásárló, befektető, ha az épület nem bizonyul eléggé tartósnak. Sőt, drukkolok a plázáknak. És gyorsan mondom is, hogy miért.

  1. Mert a pláza a kortárs kultúra mainstreamjének leghatásosabb kiállítótere.
  2. Mert a pláza éppen olyan eklektikus, mint amilyennek a világot látni szeretem.
  3. Mert a plázában jól lehet tájékozódni az éppen aktuális lokális trendek között.
  4. Mert amilyen a pláza, olyan a város, a régió, amihez tartozik.
  5. Mert a pláza az abszolút konkurencia tere.
  6. Mert többek között a plázában születik újjá a könyvkultúra.
  7. Mert nekünk a pláza a legjobbkor jött: már a klasszikus baráti társaságok kialakulása után, s barátokkal plázázni a legjobb időtöltés.
  8. Mert a plázában vannak még abszolút kiaknázatlan lehetőségek.
  9. Mert a plázában minden nap ugyanolyan: folyamatos hétköznapi ünnepnap.

10.  Mert miénk itt a tér.

11.  Mert a pláza aktualizálta mindazon értékeket, melyekben a modernitás hitt.

shopping-mall

Természetesen ezzel nem állítom azt, hogy ne lennének megalapozottak a plázát ért támadások. Csak néha arra is emlékeztetni kell magunkat, hogy miről mondanánk le, ha a pláza mitikus közegét ki szeretnénk iktatni az életünkből.

Beküldve a(z) esztétikai kapitalizmus, pláza kategóriába | 2 hozzászólás »

Piac és kultúra. Kiegészítés

2009. november 27.

9782204085885FS

Mialatt zajlik a piac és kultúra konferencia a KMEI szervezésében, egy témakörbe tartozó könyvet olvasok éppen. (Persze, ma már a kultúratudomány területén mi ne tartozna a piac és kultúra viszonyt tárgyaló kérdések közé.) Na, de ez a könyv aztán különösen odatart. Olivier Assouly Le capitalisme esthétique. Essai sur l’industrialisation du goût kötetéről van szó. A szerző egy korábbi munkáját ajánlottam már a Korunk olvasóinak figyelmébe. A filozófusként induló Assouly az Institut Français de la Mode kutatója. Kutatási területei között olyanok szerepelnek mint a pénz szerepe a filozófia történetében, az étkezéssel kapcsolatos praxis, a luxusipar története stb.

A kötet tudományos sikerkönyv-szagú. Megfelelő a terjedelme (188 viszonylag sűrűn nyomtatott oldal, az éppenjó kategóriából), a három kötetindító mottó szerzője Simmel, Lacan, Pasolini, a címe tökéletesen figyelemfelkeltő és valami nagyon komoly kérdés megoldását ígéri. És a végén – mint minden valamirevaló szakmunkában – összefoglalja az esztétikai kapitalizmus ellentmondásait. Naná. (Merthogy a piac, ahol az élvezetek megragadása, formalizálása és kiaknázása megtörténik, csak perifériáján tud az ízlés művelésével kapcsolatos kompetenciákat kialakítani. A kreativitás mégiscsak uralhatatlan, megszelidíthetetlen. Persze, mindig bele kell sétálni ebbe az üresjáratba.) Ja, és a bibliográfiája csak olyan kötetekre épül, melyeket az elmúlt években egy EHESS-közeli miliőben divat volt olvasni. Éppen emiatt valószínűleg nem lesz társadalomtudományi klasszikus belőle.

Amiért mégis izgalmasnak tartom: összegyűjti és egy keretben tárgyalja mindazon hívószavakat, melyek az ízlés modernitásban kialakuló és mára bejáratódott szerepköreihez kapcsolódnak. És ezt végre egyben is el lehet olvasni.

A másik szempont pedig, hogy hogyan lehet a filozófiai műveltség eladhatóságával kísérletezni. Hányszor nem hallottam életemben azt a mondatot, hogy újra kell gondolni a szakmai kompetenciáinkat. Természetesen ezt tesszük. Megnyugtató, hogy az újragondolás technikái a klasszikus humántudományokkal egyidősek. De ezt az újragondolást meg lehet tenni úgy, mint Claude Lévi-Strauss például, de így is. Valamivel felületesebben. A tudományos kérdések piacának peremén.

Beküldve a(z) esztétikai kapitalizmus, kulturális PR, kultúra és piac, siker kategóriába | Szóljon hozzá valaki!

Erős nők. Marie NDiaye és Éric Raoult konfliktusáról

2009. november 16.

ndiaye1-2

Ugyanerről a kérdésről Herta Müller Nobel-díja kapcsán is beszélni lehetett volna. Hogy mégis a francia példánál hozom elő, annak az a magyarázata, hogy Franciaországban strukturálisan némileg különböző és valamivel egyértelműbb helyzetben alakult ki a jelenség. 2009-ben a Goncourt-díjat Marie NDiaye Trois femmes puissantes című regénye kapta. A könyvet nem olvastam még – részletek itt-ott elérhetők belőle -, de különös kíváncsisággal várom, mert a La sorcière-t és a Rosie Carpe-ot annyira nem szerettem, ezt meg vélhetően fogom, mert a hírek szerint valamivel kevesebb mágikus történetelem lesz benne, ami csak jót jelenthet. (De majd, ha meglátom a medvét.) Egyébként a szenegáli apától született írónő – aki teljesen francia környezetben szocializálódott és apját csak tizenöt évesen ismerte meg – Papa doit manger című darabját játszotta már a Comédie française is, a Goncourt-ral pedig véglegessé vált az életmű klasszikus francia irodalmi intézmények általi elismerése. Az írónő családtörténetének másik pontján ott van a szociológus-történész báty, Pap NDiaye –  személyesen is megismertem egy értelmiségi elitek történetéről szóló EHESS-konferencián –, aki 2008-ban publikálta La condition noire című könyvét, mellyel a francia Black Studies egyik legjelentősebb képviselőjévé vált. A kötet előszavát egyébként Marie NDiaye egyik még publikálatlan novellája adta. A testvérek folyamatosan életművük releváns kontextusaként adják meg a másikuk munkáit. Irodalom és tudomány. Kulturális/szimbolikus tőke felhalmozása.

Az elmúlt napokban Marie kapcsán sokat cikkeztek, Éric Raoult UMP-képviselő ugyanis amiatt támadta, hogy a Goncourt odaítélése után NDiaye több interjúban is a Sarkozy-féle Franciaország ellen nyilatkozott (egyébként családjával már korábban Berlinbe költözött, mert nem akart a Sarko-féle rendszerben maradni, s regényének is vannak rendszerellenes vonatkozásai). Holott a Goncourt-díj rendeltetése éppen az lenne, hogy a díjazott szerzőt az ország kulturális követévé avatja. NDiaye visszaél ezzel a státusával. A kérdésben az írónő által is állásfoglalásra kényszerített kulturális miniszter, Frédéric Mitterand elhatárolódott az ügytől, a két fél bármelyikének képviseletétől. Azóta teljes a botrány.

Pascale Casanova alighanem azt mondaná, hogy ez a kötet amiatt kerülhetett rá a francia irodalom – világirodalom – Greenwich-délkörére, mert a kis irodalmak technikáit ötvözi a nagy irodalmak forma iránti erős elkötelezettségével. A kérdés azonban inkább ott válik izgalmassá, ahol az irodalomhoz ismét véleményformáló elvárások kapcsolódnak. Ezúttal egy állam arculatának közvetítésében. Az államok fel nem kért és nem fizetett szószolói ezek az arculati elemeket kifejezetten rongáló írónők – az elején Herta Müllert említettem másikként –, akik „szörnyű – monstrueux” állapotokról beszélnek. Ebben az irodalom egy igen régi attribúcióját fedezik fel újra. S amiatt, hogy Románia magáénak próbálja vallani Müller Nobeljét, Franciaországban pedig egy visszavonó és elítélő diskurzus alakult ki NDiaye körül, az okolható, hogy a nemzetközi díjat illik úgy elfogadni, ahogy van, de a francia politikus övön aluli támadásként érzékelte a klasszikus francia nagydíjnak számító Goncourt-ral jutalmazott szerző állásfoglalását. Szólásszabadság ide vagy oda, nekem ez a második hozzáállás szimpatikusabb. Mégha a tegnapi nap folyamán a francia írók tiltakoztak is Raoult kijelentései ellen. Legalább reális veszélyforrásként ítélték meg NDiaye szabad véleménynyilvánítási jogával együttjáró negatív ítéleteit. Nekem nem is lenne antipatikus, ha az országimázs-építésbe írókat is bevonnának. Természetesen, tudatában vagyok annak, hogy milyen kockázattal járna. De annak is, hogy mi lenne az előnye.

Beküldve a(z) Marie NDiaye, Sarkozy, kulturális PR, kultúra és politikum, női írás, országimázs-építés, értelmiségi szerepek kategóriába | 3 hozzászólás »

Mennyire vagy Lévi-Strauss?

2009. november 9.

cls

1. Mi volt apjának foglalkozása?

a. kertész

b. festő

c. mérnök

2. Hány éves korában olvasta A tőkét?

a. 50

b. nem olvasta

c. 16

3. Kivel készült fel az agrégationra?

a. Maurice Merleau-Ponty és Simone de Beauvoir

b. Jean-Paul Sartre és Simone de Beauvoir

c. Henri Wallon

4. Mikor utazott el Sao Paulóba?

a. 1935. január

b. 1935. február

c. 1935. március

5. Ki volt a legjobb barátja Sao Paulóban?

a. nem voltak barátai

b. Ungaretti

c. Fernand Braudel

6. Hány felesége és hány gyereke volt?

a. 1 feleség, 1 gyerek

b. 3 feleség, 2 gyerek

c. 2 feleség, 2 gyerek

7. Van-e köze Lévi-Straussnak a farmermárkához?

a. persze, a márkát ő alapította

b. milyen hülye kérdés, nem is poénos

c. The pants or the books?

8. Hányban alapították az École libre des Hautes Études de New Yorkot?

a. 1941-1942 telén

b. 1942 tavaszán

c. 1941 őszén

9. Ki ismertette meg Jacques Lacan-nal?

a. Paul Rivet

b. Alexandre Koyré

c. Michel Leiris

10. Melyik egyetemen tanított Franciaországba való visszatérése után?

a. Collège de France

b. nem tanított egyetemen

c. École des hautes études

Pótkérdés. Melyik irányzat korifeusa?

a. Statusquo Ante

b. strukturalizmus

c. hipster

A helyes válaszokat hozzászólásokban várom.

Beküldve a(z) Claude Lévi-Strauss, strukturalizmus, szakmai presztizs, sztárság, értelmiségi szerepek kategóriába | Egy hozzászólás »

Mindenütt felvilágosodás

2009. október 14.

fete_des_lumieres_lyon

Már nyomdában volt a Korunk októberi száma, amikor felfedeztem az Esprit augusztus-szeptemberi számát. Szerencsére. A szám címe ez volt: Refaire les Lumières?

Mert mit tehettem volna? Max. egy talló erejéig írok valamit a számról, vagy végtelen öntépelődésbe fulladt volna a szerkesztés. Persze, így is borzalmasan köldöknézegetős érzés volt olvasgatni. De most, hogy a Korunk már elkezdte a havi kis útját bejárni, már lehet írni arról, hogy ugyanez a projekt hogy is mutat a francia szellemi mezőben. Először is a borítólap illusztrációja állást foglal a felvilágosodás egy egységes konceptje mellett azzal, hogy a critique szó egy szótári előfordulásának a fotóját hozza. És hogy valóban a felvilágosodás kantiánus projektjéhez küldd vissza, arról aztán az eltérő felvilágosodásértelmezések jelenléte ellenére is meggyőzödhetünk. A Jean-Marc Ferryvel készített interjú Habermas felvilágosodásra visszavezetett modernitásprojektjére kérdez rá (az ősforrás tudatosságának eleganciájával, ugyanis Habermas szóban forgó esszéje 1981-ben a Critique-ben jelent meg), az összeállítást pedig Myriam Revault d’Allonnes Foucault-ról és Kant-kritikájáról írott esszéje zárja. Ezt leszámítva azonban a lapszám valóban a fogalom kimozdításán dolgozik. Persze —- mit kell és lehet még a felvilágosodás fogalmán kimozdítani? Én a magam részéről inkább a rendet rakás híve volnék.

Természetesen Jonathan Israelben kiegyezünk, mi a Korunk, és ők, az Esprit. A Laurent Bove-val készült interjúban éppen azt értékelem, hogy az israeli projekt kapcsán kiemeli az operacionális és egységesítő felvilágosodás-fogalom iránti igényt, de azt is, hogy a radikális felvilágosodás nem az. Israel arra vállalkozik, hogy a felvilágosodás történeti összetevőit megkerülve találja meg érthetőségének és eszmei következetességének vezérelvét. Működőképes-e ez a modell? Ezt a kérdést – azt hiszem – milliomodikszorra fogalmazom meg. De egyetértés van abban is, hogy a felvilágosodás laicitása nem annyira egyértelmű fogalom. Tipikusan franciás a lapszám kezdése, hiszen Robert Mauzi nagyhatású munkájához visszacsatolva a felvilágosodás eredőjét a boldogságigényben és annak antropológiai univerzálé-voltában látja. A felvilágosodás-projekt kritikái közül a rousseau-i önkritikának, illetve a Joseph de Maistre-i konzervatívnak szentelnek itt helyet. És marginális projektként a feminizmus és a liberalizmus elveinek tematikus jelenléte is felmerül.

A lapszám szerkesztője Michaël Foessel kiválóan érti a dolgát. Valóban filozófiai aktualitású kérdésként kerül elénk az újrasztárolt felvilágosodás, ráadásul míves francia nagyesszében. (Sajnos, egyelőre csak nyomtatásban olvasható.) Le a kalapokkal!

Az októberi szám pedig 1989 hagyatékáról szól.

Beküldve a(z) Esprit, Foucault, Habermas, felvilágosodás, historiográfia, posztmodern, revue kategóriába | Egy hozzászólás »

Sztori és marketing vs. igazi fikció

2009. október 9.

Elég bemenni valamelyik romániai könyvesboltba, hogy az itt olvasásra ajánlott szöveg szerzőjének nevét megjegyezzük. 150-200 oldal körüli, jól megjegyezhető című és markáns borítójú könyvek címlapján olvasható a neve. Olyan szerző, akinek minden könyve tanulságos és receptszerűen tanítható marketingfogás. Emellett a Lire Rosszhiszeműség c. rovatának szerzője. És még sokszáz info felsorolható lenne róla, az élete rivaldafényben fürdik. Éppen ezért fura, hogy ezt a problémát, amit az alábbiakban exponál, ő veti fel. A folyóirat nyári különszámából fordítottam. Hogy mennyire meggyőző? Nem tudom. De a kérdés igencsak izgalmas.

frederic-beigbeder

Frédéric Beigbeder

A történetmondók

Úgy tűnik, a stroytelling világában élünk. Beléptünk a reklám utáni korba, ahol a tömegeket már nem szlogenekkel és képekkel, hanem mesterségesen gyártott történetekkel manipulálják. A kampánykommunikációs tanácsadók, a nagy márkák marketingszakértői mindenféle szenvedélyes, váratlan fordulatokkal teli, elragadó, csattanós történetet igyekszenek elmondani, hogy csalárdul elcsábítsanak. Milyen hely illeti meg a regényeket ebben a forrongó magmában? Az irodalmi évkezdés óhatatlanul felveti a kérdést: miért érdemes továbbra is a fikciót választani a storytelling korszakában? Az iparmágnásoknak és a kormányoknak sikerül-e megölni a regényt azzal, hogy receptjeit kozmetikai termékek és Barack Obama eladására használják fel?

Az évkezdés könyveiben viszont ott a válasz. 2009 őszén minden történet, amit a regényírók elbeszélnek, arra szolgál, hogy visszaadja egy generáció rossz közérzetét (Michka Assayas Solo), minden olvasó kém voltát (Hélène Frappat Par effraction), a Jó és a Rossz házasságát (Yannick Haenel Jan Karski), a neoember és sajátos világa felépítését (Mathieu Terence L’autre vie, Fabrice Lardreau Nord absolu), a szerelmi depressziót (Bertil Scali Un jour comme un autre) vagy egy kortárs idillt (David Foenkinos La délicatesse, Jean-Marc Parisis Les aimants). A francia regények nem sztorit mesélnek, Guillaume Musso könyveit leszámítva. Küldetésük leírására van egy sokkal jobb kifejezés: a Perecnek kedves „racontouze”. S ha regényíróink felhasználják még a storytelling professzionális eljárásait, azt csak azért teszik, hogy szabaduljanak tőle, hogy karikírozzák, hogy átforgassák valami egyébbe. A francia regény az amerikainál és az orosznál inkább reflektált a saját narrációs technikáira. Rabelais óta „bármittellineg”-ről van szó! Voltaire úgy tesz, mintha mesélne valamit, holott a társadalomról akar újat mondani. Montesquieu leveleket küldözget, hogy kora őrületét megkérdőjelezze. Balzac szereplőket gyárt, hogy kigúnyolja az emberi színjátékot. Proust egy szerelmi történet bonyodalmát használja fel arra, hogy elmerüljön az elme mocsarában. Céline körbeutazza a földet, hogy megreformálja a nyelvet. A francia regény SOHASEM volt egyszerű sztorizás, mindig VALAMI MÁS volt mögötte. Valami más sarkall arra, hogy még mindig fikciót olvassunk. Amit keresünk, azt hívhatjuk pszichológiának, stílusnak, sármnak, fenségnek, igazságnak, szépségnek, de végül mindigis ugyanarról van szó: valakiről. Egy regény valaki. És ez eszembe juttatja azt a (valós vagy kitalált?) anekdotát, amit Mathurin Maugarlonne mesélt el Cioranról és Michaux-ról az A la rencontre des disparus-ben. Cioran azt mondja Michaux-nak:

-          Az ember el fog tűnni.

És Michaux azt mondja:

-          De mégiscsak volt valaki.

Nehéz megjósolni, hogy az ember mikor fog eltűnni, de egy valami biztos: amíg létezik, regényeket fog írni.

Ez a szöveg. És egy intelligens kommentár.

Beküldve a(z) Frédéric Beigbeder, Lire, Rosszhiszeműség, kulturális PR, siker kategóriába | Szóljon hozzá valaki!

« Régebbi bejegyzések