Nem először kapom fel a fejem arra, hogy valaki nagyon vehemensen tiltakozik a nemzetközi nőnap ellen. Én valahogy sosem éreztem át a nőnappal kapcsolatos problémákat, de türelmesen hajlok arra, hogy mégiscsak van valami a dologban. (Ráadásul ma írom ezt, márc. elsején.) A tegnap valaki olyantól hallottam, akit egyébként mindig figyelemmel követtem: Élisabeth Badintertől. Akinek a Flammarionnál éppen megjelent a legújabb könyve Le conflit, la femme et la mère címmel. A könyv körüli történéseket a megjelenés óta figyelem. A kötetet viszont nem láttam. Ami felmenthet mégis a vád alól, hogy az érvelés ismeretének hiányában hozom szóba ezt a már rengeteg kérdőjelet felvető könyvet, a kérdés fifikás megfogalmazása. Az állásfoglalásnak ugyanis már több eleme is ismerős interjúkból, blogokról, televíziós beszélgetésekből.
De haladjunk csak rendre. Ki ez a nő? A kérdés amiatt furcsa, mert Élisabeth Badinterről többen hallottak, mint amennyien olvasták volna a könyveit. Sztárszerző. A felvilágosodás szakértője és feminista filozófus – olvasható róla a wikipédián. Robert Badinter jogász-politikus felesége. (Nem mintha ennek bármiféle jelentősége lenne.:) A magyar olvasók A szerető anya. Az anyai érzés története a 17-20. században c. kötetét ismerhetik, melyben történeti példákkal érvel az anyai érzés konstruált volta mellett. Amellett publikált még egy háromkötetes monográfiasorozatot a 18. század végi értelmiségi szenvedélyekről, a dicsőség akarásáról, az írói büszkeség, az értelmiségi hatalomakarás kialakulásáról. Nagyívű és sok-sok apró finomságot összemosó, de emlékezetes könyvhármast. Kereste a női értelmiségi ambíciók kialakulásának társadalmi környezeteit. Könyvet írt a férfiasság mibenlétéről (XY, de l’identité masculine). A feminizmus – bármilyen történeti környezethez kapcsolnánk is a szót – diskurzusverzióinak elemzésére is vállalkozott. Felismerhető arról is, hogy gyakorlatilag szerzőként való felbukkanása óta ugyanolyan egyenesre fésült frizurát hord, csak a barna haj őszült ezüstösre.
Miért vált hirtelen érdekessé? Valójában a Le Nouvel Observateurben készült interjú után kezdett el érdekelni a kötet. Mert február eleje óta folyamatosan érzékelhető, hogy Badinternek megint sikerült problematikus helyzetet generálnia. Aztán vasárnap két műsorban is viszontláttam: a Thé ou Café című reggeliben nem kimondottan a kötetről, hanem anyasághoz való személyes viszonyáról beszéltették. Ki is derült, hogy Robert kivételesen figyelmes apuka volt, s a házimunkán teljesen pöpecül osztozni tudtak. Badinter szerint az a férfi, aki nem segít feleségének a háztartás gondját viselni, nem is szeret igazán. Aztán a La Grande Librairie-ben láttam (ráadásul Jorgé Semprúnnal egyszerre). Ahol ismételten meggyőződtem arról, hogy az ízléspreferenciáink nagyon is azonos irányba mutatnak, Simone de Beauvoir, illetve az ún. felvilágosodás szerzői. És meg kell adjam, e kötetének a kérdésfelvetésével is egyetértek (hogy a kötettel is, elválik).
Miért jó a kérdésfelvetés? Mert az anyaság kérdése ebben a kötetben nem az emancipatorikus diskurzusok nagy rendezetlen területén keres magának egy kis kapaszkodót, hanem kortárs problematikákhoz kapcsolódik. A válsághoz és ahhoz, amit Badinter új naturalizmusnak nevez. A válsághoz olyanformán – és ez a kérdés engem nagyon izgatott az elmúlt periódusban -, hogy ez a gazdasági bizonytalanság azért helyezi előtérbe a családdal kapcsolatos projekteket, mert egy olyan munkaerőpiacon, ahol érvényesülni egyre nehezebb, a nők kényszerűen visszavonulnak, és valami máshoz kapnak. Csakhogy – mondja Badinter – az anyaság nem minden nőnek jelent természetszerűen és magától értetődő módon önmegvalósítást. (Arról nem is beszélve, mennyire szörnyű, ha egy gyerek depresszió kezelésére, a munkahelyen való érvényesülés kompenzációjaként születik.) Az új naturalizmushoz meg olyanformán, hogy az egészség és biztonság kultuszát termelő, rögeszmésen biotermékeket kereső társadalom egyre nagyobb elvárásokat támaszt az anyával szemben. Ezek az elvárások nem engedik meg a munkához való visszatérést, mert a szoptatásnak, a gyereknevelésnek is olyan diszkurzív környezete lesz, melyben elbukni a legkönnyebb. És erre kiváló példa a németországi nőké, akik ezekre az elvárásokra úgy reagálnak, hogy elutasítják a gyermekvállalást.
Nem tudom, lesz-e magyar fordítása ennek a kötetnek (melyről sok helyen olvastam már, hogy erényei mellett sok a seventies-feminizmus vonatkozása), a kérdésfelvetése viszont az itthoni válságbébik szempontjából sem közömbös. És az is biztos, hogy a francia nőknél inkább segítségre szorulunk.
Leginkább Sarah Hrdy antropológus-primatológus érveinek cáfolatára vagyok kíváncsi.
Búcsúzóul egy vicces kép. Állítólag – írta, aki küldte -, nekem tetszeni fog. És tényleg.
