Úgy alakult, hogy miközben a Korunk 2010/2-es lapszáma készült, felbukkant a boltokban ez a kötet: Vintilă Mihăilescu (coord.): Etnografii urbane. Cotidianul văzut de aproape. Collegium, Polirom, Iaşi, 2009. Ugyebár a tudományos világ működésében is ott vannak a trend-jellegű mozgások, a húzónevek, húzóhatású tematikák stb. (ld. tudományszociológia ilyen vonatkozású ágazatai): a kötet szerkesztője a romániai társadalomtudományos kutatásban ilyen névnek minősül. Mihăilescu nemcsak intézményszervezőként, pedagógusként, kutatóként jelentős, hanem a kortárs román társadalom egy-egy mikrotendenciájának ideológusaként is. A Dilema vechebeli sorozata nekem talán az egyetlen olyan szövegtermés, amit a heti olvasmányadagomból a 6 évvel korábbi felfedezés óta még soha nem hagytam ki. Kicsit úgy vagyok vele, mint egy jól megérdemelt Seinfeld-résszel. (Valóban: nem is rossz ötlet, a Socio-hai-hui-ból egészen jó kis balkáni Seinfeldet lehetne rendezni.)
Az Etnografii urbane nem kimondottan friss szövegeket tartalmaz. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy egy kutatási trend nevesítése lenne inkább a kötet szándéka, mintsem friss eredmények közlése. Ilyen értelemben izgalmas az előszó is: a szerkesztő a 90 utáni romániai antropológia intézményesülésének történetét meséli el és abba illeszti a városkutatások antropológiai megindulását. A kérdés mindig kínos marad: az antropológiával mifelénk valahogy úgy voltunk, mint a plázákkal, az irodalomelmélettel és kultúrakutatással, satöbbivel, egyszerre jöttek az irányzatok, összevonódtak hosszú tartamú történetek, s időnként a tudományos, szakmán belüli vitákat csak egy-egy karizmatikus egyéniség emancipatorikus narratíváiból (s mért is ne, az onnan kiinduló botrányokból) lehetett valamennyire követni. A szerkesztő hasonló dilemmából indul ki: miközben a városantropológia régen intézményesült diszciplínának számít a boldog keveseknél, Romániában 2009-ben is friss olvasmánynak számíthat egy címében enyhén militáns, a kutatási irányt maradéktalanul felvállaló kötet. Nem tudom… Bár Mihăilescu példái és kutatástörténeti összefoglalója meggyőző, ebben az újdonságértékben annyira nem vagyok biztos. Legalábbis a magyar nyelven zajló városantropológiai kutatások ismeretében egyáltalán nem. S hogy a Kolozsvárhoz közelebbi példákat ne is említsem, a Korunk-szám szövegeinek egy része a Csíkszeredához kapcsolható másik antropológus-közösség munkáiból éppen elég elokvens példát hoz fel e kutatási irány jócskán létező előtörténetére. Persze, a hely azé, aki megnevezi. Csak a megnevezés nyelve számít egyre inkább. S ebben a kérdésben Bukarestből kétségkívül kicsit más látható be. De ez már a Mihăilescuval kapcsolatos problémáimhoz kapcsolódik.
Ettől függetlenül a könyvet jólesik olvasni: tömbházbeli közösségek, termopánablakok, koszos és tiszta háztartások, vegyesboltok és piacok, balkáni fogyasztók, klubkultúrák, öreg és fiatal médiumok – én általában ilyen témakörökbe tartozó sztorikról szoktam a barátokkal is beszélgetni. Mindig külön öröm, hogy fogalmakat, referenciákat kapok ezekhez a naiv felfedezés-történeteimhez.











